I SZPRMNYK I MÉGSINCS MINDEN RENDBEN I
MÉGSINCS MINDEN RENDBEN
Suhanó fák, megkopott házak, reményvesztett kilométerek,
A vonatablakból egy csillagot nézek, ahogy lassan meghal a felhők felett.
A végtelen órák csak zakatolnak, sorban egymás után,
Gondolatban már megérkeztem, még ha nem is tudom, hogy hová…
Minden dolog, aminek kezdete van egyszer biztosan véget ér,
A holnap hazugságokra épül, de ami vagy, attól sose félj.
Túlélők vagyunk egy korszak végén, mindig a jobbra várva,
Kérdések közt vergődve, egy képzelt világba zárva.
S csak várjuk, hogy történjen valami, ami kiszakít a mából,
De nem jön senki, aki utat mutatna a monoton napok sorából.
Az idő átlépett felettünk, már nem jelentünk semmit,
Látszólag minden rendben van, de hogy jó ez, azt nehogy el hidd.
Mindennap álarcot húzunk, hogy elfedjük azt, ami számít,
Így aztán, már senki sem az, akinek elsőre látszik.
És a labirintussá lett város felett már nem tiszta kék az ég,
Egy szép új világ jegyében azt is szivárványra festették.
Néha jövőt rajzolok magamnak egy gyűrött kockás papíron,
A ceruza fut magától, én meg hagyom, hogy csak írjon.
Aztán próbálom megfejteni, hogy miről is szólhat a jóslat,
De csak annyi látszik biztosan, hogy bizonytalan a holnap.
Aztán reggel lesz megint, kávé, hírek, tömegek a buszokon,
Arctalan arcok, félmosolyok tükröződnek a telefonokon.
Minden megy a szokott módon és az idő folyik csak csendben,
De miért érzem úgy, hogy valahogy mégsincs minden rendben?
