I SZPRMNYK I VALAHOL... I
VALAHOL...
Starbucks, langyos kávé, hallgatom, amit mesélsz,
A dolgok van, hogy megváltoznak, ne keresd mindig az értelmét.
Inkább nézd, ahogy kint az utcán meg-megcsillan egy fénysugár,
Látod még a Hold is fázik a sápadt házak ablakán…
Éjjel mindig meghal a város, az utolsó metró is elment már,
És a tovatűnt évek sem jönnek vissza, azokat már ne is várd.
Lehetett volna másképp is biztos, mégis mi vagyunk itt mások helyett,
Talán nem ez volt a tenyeredbe írva, de valahogy én maradtam meg neked…
Az asztalon megszáradt kávéfoltok, papírpohár a pult előtt,
Ne mondj, most már semmit kérlek, a holnap úgyis majd szembe jön.
Fogd a kezem, menjünk végre, vigyen bárhova is ez az út,
A Keletinél még ránk néz a szobor, némán, mozdulatlanul…
A lámpák fénye jeleket fest az aszfaltra a lábunk elé,
Néha észre sem vesszük a szakadékot, csak rohanunk biztosan felé.
Azt hiszed, hogy szabad vagy, pedig fogva tartanak a vágyaid,
Érzem, repülni kéne, de te otthon hagytad a szárnyaid…
Taxik suhannak a koszos ködben, ez a pillanat maga a végtelen,
Kicsit borongós, kicsit szomorú, hétköznapi színtelen.
A kezedet keresem, de nem találom, elvakít egy fénysugár,
Pedig csak mi vagyunk itt, akik itt maradtunk és a szemedben régi csillogás…
Starbucks, hideg kávé, hallgatom, amit mesélsz,
A dolgok van, hogy megváltoznak, még akkor is, ha nem szeretnéd.
Néha van úgy, hogy nincsen semmi, amikor nincs már mit mondani,
Ne nézz így rám, ne várj választ, mégis mit szeretnél hallani?
