I SZPRMNYK I A LEGVÉGÉN MAJD... I
A LEGVÉGÉN MAJD...
Nehezen alszom el minden éjjel és érzem, ahogy a percek órákká lesznek,
Hanyatt fekve, csukott szemmel hallgatom csak a csendet.
A sóhajtásod, a szélzúgását, ahogy víz csöpög a csapból,
Aztán átölellek némán, miközben a párnád szorítva alszol…
Az órára nézek és látom, ahogy a kettest felváltja a hármas,
Régi képek jutnak eszembe, idegen arcok, ismerős házak.
De nem tudom, hogy hol vagyok és azt sem melyik időben,
Amit látok talán nem is a múltban van, hanem a jövőben…
Egy padon ülök lent a parton, hűvös őszi este,
Én meg csak - nem létező kérdésekre válaszokat keresve -,
Nézem, ahogy a hajók kifutnak, aztán eltűnnek a szélben,
Talán majd így megyünk el mi is, elveszve a sötétben…
Talán szét kell esnie mindennek ahhoz, hogy összeállhasson újra,
Egyszer el kell menni a falig biztosan, hogy átláthass azon túlra.
Talán nem kéne folyton felesleges érzéseket cipelnem magammal,
És csak hagynom kéne, hogy a dolgok menjenek úgy, ahogy akarnak…
Tudom, hogy a legvégén majd csak ketten állunk a parton,
Kéz a kézben, az éveket nézve, amit magunk mögött hagytunk.
És már senkit nem fog érdekelni, hogy kinek lett igaza végül,
Mert mindketten értjük már, nincs fény árnyék nélkül…
Hanyatt fekve, csukott szemmel hallgatom csak a csendet.
A sóhajtásod, a szélzúgását, ahogy víz csöpög a csapból,
Aztán átölellek némán, miközben a párnád szorítva alszol…
Az órára nézek és látom, ahogy a kettest felváltja a hármas,
Régi képek jutnak eszembe, idegen arcok, ismerős házak.
De nem tudom, hogy hol vagyok és azt sem melyik időben,
Amit látok talán nem is a múltban van, hanem a jövőben…
Egy padon ülök lent a parton, hűvös őszi este,
Én meg csak - nem létező kérdésekre válaszokat keresve -,
Nézem, ahogy a hajók kifutnak, aztán eltűnnek a szélben,
Talán majd így megyünk el mi is, elveszve a sötétben…
Talán szét kell esnie mindennek ahhoz, hogy összeállhasson újra,
Egyszer el kell menni a falig biztosan, hogy átláthass azon túlra.
Talán nem kéne folyton felesleges érzéseket cipelnem magammal,
És csak hagynom kéne, hogy a dolgok menjenek úgy, ahogy akarnak…
Tudom, hogy a legvégén majd csak ketten állunk a parton,
Kéz a kézben, az éveket nézve, amit magunk mögött hagytunk.
És már senkit nem fog érdekelni, hogy kinek lett igaza végül,
Mert mindketten értjük már, nincs fény árnyék nélkül…
